A 2014-es I. és II. fokon megnyert perrel érintett, koránt sem foltmentes BÜK választás média- és közlemény-viharában előszeretettel dörgölték az Ügyvédi Összefogás képébe a kamara „140 éves történelmi hagyományát”. Azt a magabiztos, közbizalomra érdemes és hiteles ügyvédséget megalapozó és fémjelző 140 éves hagyományt, amelyet a Kúria ”sorsfordító” döntése eredményként ”feléledt” tisztségviselőink – néhány tiszteltre méltó kivétellel – már koránt sem tartanak annyira fontosnak! Sőt nem csak a BÜK, de a MÜK vezetésében a területi kamarák képviselői is 17:1 arányban elfordultak ettől a hagyománytól.

Vajon miként merhet bárki asszisztálni egy olyan – korábban már a szakma által indokoltan elvetett – jogintézmény sunyi visszacsempészéséhez, melynek egyetlen ”hivatalos” indoka az, hogy ezzel elkerülhető lesz az ügyvédek általi „lapcsere”, vagy a „visszadátumozás”?!

Úgy tűnik, mintha intézményesen beletörődtünk volna abba a kinyilatkoztatásba, hogy az ügyvéd alapesetben visszaél az okirat szerkesztési jogával. Sőt, a hírek szerint mindez nem is beletörődés, hanem egyenesen a kamarából jött az igény! Arcul köpve a hagyományainkat, azt akarja bárki kifelé demonstrálni, hogy a visszaélésszerű, a köztörvényes magatartás immáron általános az ügyvédi karban és mint ilyen egy rendszerhibáról van szó? Nyilván nem. De kérdezhetjük: milyen kormányzati kapcsolatápolás, lobbyzás, kamarai érdekérvényesítés és érdekképviselet folyt eddig, ha a törvény előkészítés is odáig juthatott, hogy ha csak javaslatként is, de törvényi szinten vélték szükségesnek megrendszabályozni az ügyvédeket az általuk iparszerűen elkövetett okirat hamisítások miatt?

Persze a „Matrica-gate” csak egy újabb csúcs, ami a jéghegyből (ismét) a felszínre került, s mint hírlik, kormányzati kezdeményezésre utóbb szerencsére rendezésre is került a kérdés. (Világos ugye? A kamarai sugallatba az IM „beleáll”, adja hozzá a nevét, tartja a hátát, majd a kormányzat egy másik része kivágja a tervezetből az ügyvédséget megalázó részt. Hogy is van ez? Most ki képvisel kit?) Ám az eset – függetlenül végkimenetelétől – szembesít bennünket azzal, hogy mi volt eddig, hogy semmi nem változott és hogy mi fog várni ránk a jövőben, ha ez így megy majd tovább.

Ha az új ügyvédi törvény előkészítése során csak fele annyi energiát fordítanának a kamarai önkormányzatiság vagy a fegyelmi rendszer (anyagi és eljárási) garanciális szabályainak a kidolgozására, mint amennyit az ancien régime túlélésére, a ”renitens” tagok megregulázhatóságára, vagy éppen a kamarai hatalom központosítására, akkor talán a jövőben is büszkén hivatkozhatnánk ügyvédségünk 140, 141, 142, …, akár majd 200 éves „önkormányzati elven alapuló” hagyományaira. Így azonban csak az emlékeinkben fog élni a valamikori 140 évünk dicsősége, reménykedve, hogy lesz még olyan kamaránk, ahol a vezetőknek nem saját tagjai megalázása, hanem támogatása és védelme lesz fontos. (Csak aztán nehogy erről a dicsőségről is utóbb az derüljön ki, mint anno a 133 nap dicsőségéről!)